Láttam egy filmet, ami sok gondolatot ébresztett bennem."Ne engedj el" a címe, ehhez kapcsolok egy kis élet értelme esszét....
A test a fizikai világban való részvétel alapfeltétele.
Vagyis a láthatóvá váláshoz, és az élet megéléséhez elengedhetetlen.
Mert vannak testetlenek is, akik nem játszhatják azokat a játékokat, amiket mi, testet öltöttek.
Van a szellem, aki az én vándorló énem, aki be is tudott költözni a testbe, és tovább is tud állni.
És van a lélek, aki a testet összeköti a Szellemmel, hogy a földön létezni tudjunk.
Sokkal többet foglalkozunk a láthatóval, mint a láthatatlannal.
Milyen vastag a lábad, milyen kövér vagy, túl alacsony, túl magas, túl kis mell túl kis farok...
Miért vagyunk mindezzel ennyire elfoglalva?Nem azzal van a baj, ha törődünk a külsőnkkel, rendben tartjuk, szeretgetjük, fejlesztjük, hanem a mértékkel.Hogy milyen mértékben foglalkozunk vele, a lélekhez, szellemhez viszonyítva?
Az első fontos dolog, hogy a testet is, mint magát az életet is mindenki magának választja.
Mindenki tisztában van azzal a leszületése előtt, hogy milyen testi adottságokra van szüksége ahhoz, hogy megélje ezt az életet.
Tehát mi választjuk ki erre a megfelelő szülőket, akik a megfelelő testet tudják számunkra előállítani a legmegfelelőbb génekből.
Ebből az következik, hogy ha elutasítjuk a testünket, hogy nem jó, nem szép, nem megfelelő, azzal elutasítjuk a szüleinket is, kétségbe vonjuk a saját választásunkat.
Nem tetszik amit tőlük kaptunk?Akkor nem tetszik mindaz sem, ami ezzel jár, ebben az életben vállalt szerepünk.
Nem tetszik a genetikai kódunk, nem tetszenek a gyökereink.
És csodálkozunk azon, hogy nem tetszik az élet, amit megélünk.
Vagy meg sem akarjuk élni az életet!
A test minket szolgál.
Ha jól érezzük magunkat benne, akkor az élet klassz dolog.
a test egy biofíídbekk!Visszajelez a lelken keresztül a szellemtől.
Hogy jól működünk-e, hogy az életutunkon járunk-e?
Megmutatja hogy nincs valami rendben.
Figyelmeztet a betegséggel, hogy baj van, letértünk valamilyen útról.
Van úgy hogy nem tudjuk mit üzen a testünk, ilyenkor lehet súgást kérni.
Lehet izomtesztelni is a kineziológia módszerével, ahol a tudatalattiból feltárható a fizikai probléma mögött rejlő lelki ok.
Jószívvel ajánlom mindenkinek Pósa Ferenc kollégám nagyon jól összeszedett feltáró könyvét a témában: A betegség, mint pótcselekvés címen.
2011. augusztus 24., szerda
2011. július 27., szerda
Mit tanulunk? Kitől tanulunk?
Újra itt! jó ideje nem írtam, és bevallom, sosem egyszerű nekikezdeni...:o)
Nemrég járt nálam egy nő, akinek a rajztesztjében haragot láttam a férje iránt.
Ugyanez a jelzés a rajzban az apát is jelöli.
Mikor megkérdeztem hogy miért haragszik, azt válaszolta, hogy azért, mert iszik a férje.
Na, mondom megvan hogy mi a téma.Mire a nő felvilágosított, hogy oké, haragszik, de nem ezért jött, hanem azért, mert munka közben el szokott pirulni.Nehezen vettem az akadályt, hogy nem nagy probléma az ivás.Kiderült, hogy a pasas húsz éve iszik, három gyermeket nevelnek.Amikor elmondtam, hogy épp most tanítja meg a gyerekeit arra, hogy az ivással is lehet együtt élni, a nő azt mondta, hogy tudja, mert az ő anyja is hármójukat nevelte fel úgy, hogy az apja alkoholista.Kívülről nézve érthetetlen helyzet, de amikor valaki benne él egy problémában, nem találja akkora problémának.
Sokféle nehézséggel együtt lehet élni!Lehet élni fél lábbal, éhezve, nyomorogva, boldogtalanul, az mind minta.
Egy szülő sem gondolja végig, hogy a gyerek agya jegyzetel, fényképez, ami alapján majd másol.
Akkor is, ha a minta később tiltakozást vált ki majd belőle.
Azt gondolnánk, hogy a rossz minta ellen küzdünk felnőtt korunkban, és mindent megteszünk azért, hogy ne kövessük el azokat a hibákat, amiket a szüleink elkövettek.
Néha sikerül tanulni a szülők hibáiból, de legtöbbször nem.
Ugyanis történik valami. az ítélkezés.
Amikor a gyerek ítélkezik a felnőtt tettei felett, akkor nemértett meg valamit.
Ha elutasítja a mintát, akkor kénytelen maga is újra megvalósítani a hibát, hogy magán keresztül megértse.
Jó mi?
szóval vagy mi is ugyanúgy viselkedünk mint a szülők, és akkor megvalósítjuk ugyanazokat a problémákat.Vagy elutasítjuk a szüleink életét, elítéljük őket, és ezáltal kénytelenek vagyunk ugyanazokat a hibákat elkövetni, hogy megérthessük őket.
Milyen egyszerű arra gondolni, hogy a megoldás az egyetlen szó: az elfogadás.
Elfogadni, hogy a szülő így tudta csinálni, és ez alapján megpróbálni máshogy...Nem lemásolni, nem elítélni, csak máshogy csinálni, ami nekik nem vált be.
Nem mindegy hogy hogy élünk, és milyen mozifilmet pergetünk le a gyerekeink szeme előtt!
Sokszor szükség van az alternatív segítségre, mert hiába vagyunk tisztában a másolással, mégsem tudunk ellene tenni.Ilyenkor érdemes megkeresni akár a kineziológia módszerével az agyban azt a korlátozó hitrendszert, ami alapján újra és újra ugyanúgy reagálunk a dolgokra.
Mindenen lehet változtatni!
Ha ezt elolvastad, az agyad már nem hivatkozhat arra hogy nem tudta!...:o)
Nemrég járt nálam egy nő, akinek a rajztesztjében haragot láttam a férje iránt.
Ugyanez a jelzés a rajzban az apát is jelöli.
Mikor megkérdeztem hogy miért haragszik, azt válaszolta, hogy azért, mert iszik a férje.
Na, mondom megvan hogy mi a téma.Mire a nő felvilágosított, hogy oké, haragszik, de nem ezért jött, hanem azért, mert munka közben el szokott pirulni.Nehezen vettem az akadályt, hogy nem nagy probléma az ivás.Kiderült, hogy a pasas húsz éve iszik, három gyermeket nevelnek.Amikor elmondtam, hogy épp most tanítja meg a gyerekeit arra, hogy az ivással is lehet együtt élni, a nő azt mondta, hogy tudja, mert az ő anyja is hármójukat nevelte fel úgy, hogy az apja alkoholista.Kívülről nézve érthetetlen helyzet, de amikor valaki benne él egy problémában, nem találja akkora problémának.
Sokféle nehézséggel együtt lehet élni!Lehet élni fél lábbal, éhezve, nyomorogva, boldogtalanul, az mind minta.
Egy szülő sem gondolja végig, hogy a gyerek agya jegyzetel, fényképez, ami alapján majd másol.
Akkor is, ha a minta később tiltakozást vált ki majd belőle.
Azt gondolnánk, hogy a rossz minta ellen küzdünk felnőtt korunkban, és mindent megteszünk azért, hogy ne kövessük el azokat a hibákat, amiket a szüleink elkövettek.
Néha sikerül tanulni a szülők hibáiból, de legtöbbször nem.
Ugyanis történik valami. az ítélkezés.
Amikor a gyerek ítélkezik a felnőtt tettei felett, akkor nemértett meg valamit.
Ha elutasítja a mintát, akkor kénytelen maga is újra megvalósítani a hibát, hogy magán keresztül megértse.
Jó mi?
szóval vagy mi is ugyanúgy viselkedünk mint a szülők, és akkor megvalósítjuk ugyanazokat a problémákat.Vagy elutasítjuk a szüleink életét, elítéljük őket, és ezáltal kénytelenek vagyunk ugyanazokat a hibákat elkövetni, hogy megérthessük őket.
Milyen egyszerű arra gondolni, hogy a megoldás az egyetlen szó: az elfogadás.
Elfogadni, hogy a szülő így tudta csinálni, és ez alapján megpróbálni máshogy...Nem lemásolni, nem elítélni, csak máshogy csinálni, ami nekik nem vált be.
Nem mindegy hogy hogy élünk, és milyen mozifilmet pergetünk le a gyerekeink szeme előtt!
Sokszor szükség van az alternatív segítségre, mert hiába vagyunk tisztában a másolással, mégsem tudunk ellene tenni.Ilyenkor érdemes megkeresni akár a kineziológia módszerével az agyban azt a korlátozó hitrendszert, ami alapján újra és újra ugyanúgy reagálunk a dolgokra.
Mindenen lehet változtatni!
Ha ezt elolvastad, az agyad már nem hivatkozhat arra hogy nem tudta!...:o)
2011. április 12., kedd
Legyen keresgélés, hogy legyen megtalálás!
Örülök, hogy sikerült az előző bejegyzéseimmel kis örvényt kavarni.
Egyértelmű, hogy kolerikus énem megnyilatkozásai eleve megmérő erőként szolgálnak... szoktam is mondani az ügyfeleimnek, hogy nem azért jött hozzám, hogy barátkozzunk, hanem hogy segítsek megkeresni neki az elakadásának az okát.Ez meg ugye nyalogatva nem megy!
Szóval vissza a házasság témához.Nem úgy gondolom, hogy ha valakit megismerek, és nem vesz el azonnal feleségül az gáz.Sőt, ellenkezőleg.A párkeresés sok tapasztalattal jár, akár sok partnert is jelent.Egy éjszakás, sok éjszakás...., bármi.Kinek mi fér bele a keresésbe!
Én elfogadom az átmenetileg szélsőséges helyzeteket, ha az azt a célt szolgálja, hogy az értékrend csiszolódjon, vagyis hogy az ember be tudjon állni középre.Mondjuk a 21-28 év közti életszakasz ezt a keresést szolgálja./hetes ciklus/
Mindenkinek jó lenne megismerni a határait, és nem mindig elég a dolgokat "elvileg" érteni, kell a tapasztalás.Egyszer az életben el lehet lopni egy csokit, hogy érezze az ember, hogy jól esik-e úgy megenni.
Jó, nem kell megölni egy embert ahhoz, hogy tudjam, nem érzem tőle jól magam...:o)elég az életben egy-egy olyan határt átlépni, ami megtanítja a saját határainkat.Nem jó félelemből határt megtartani, néha bele kell menni a dolgokból, hogy a tapasztalat alapján meggyőződés legyen...
De én arra is gondolok, hogy a keresgélés arról is szól, hogy közben kikristályosodik az, hogy kit keresek.Nem tudod elképzelni, hogy erről mennyi embernek fogalma sincs.Sok ember magával sincs tisztában, akkor hogy lenne az tiszta, hogy kit keres társnak.És akkor kiköt valaki valaki mellett, huhh, ez is megvan, nem vagyok egyedül.
Telnek a hónapok, évek, és a kapcsolat nem az egymás megismeréséről szól, hanem a lapításról.
És ha felmerül a házasság kérdése, akkor előjönnek a kikerülő állítások sora: "nekem nem fontos a papír", "minek rontsuk el, ha így is működik", "aki megházasodik, elromlik a kapcsolat" stb., stb.
Én azt tapasztalom, hogy aki a megismerés 1, 2, 3-ik évében nem tudja kimondani, hogy :döntöttem, nem keresek tovább, házasodjunk össze, az nem biztos abban, hogy a másik az, akit keres.
Legalábbis van valami fenntartás, feltétel a szeretethez.
Az a tapasztalatom, hogy az ötödik évre már komoly konfliktus van a "nem döntés" mögött.
Ha itt helyrekerül, átértékelődik a probléma, akkor van esély egy házasságra.
A hetedik évben jellemzően már nem az érzelmek, hanem a konvenciók irányítják a házasság létrejöttét, ezért a legtöbbször ezek a későn kötött házasságok hamarabb szétmennek, mint a hamarabb kötöttek.
Amikor azt írtam: ne rizsázzatok, házasodjatok, vagy keressetek tovább, akkor arra céloztam, hogy ha valaki nem akarja elvenni a partnerét, vagy a partner nem akarja kimondani az "igen"-t, akkor érdemes elgondolkodni, hogy mi hiányzik a kapcsolatból, és ha az nem tehető bele, de nekem az elengedhetetlenül fontos a kapcsolatban, akkor tovább kéne keresni.Hogy mindkét fél lehetőséget kapjon arra, hogy boldog legyen.Legyen keresgélés, hogy legyen megtalálás!
Nem kell alkut kötni, mindenkinek ugyanannyi joga van ahhoz, hogy boldog legyen!
Természetesen tiszteletben tartom, hogy van 1%, akit mindez nem érint, és "egyéb"okból nem házasodik, de a saját szakmai és magánéleti tapasztalatom az, amit leírtam.
Négyszemközt mindenki bevallja azt hogy mi az, ami miatt nem fogja kimondani a boldogító igent, hogy az számára mért nem lenne boldogító.
Az egyik legjellemzőbb a szex hiánya.Vagyis, hogy a fizikai vonzás nem volt, és nincs is meg a kapcsolatban, nem kívánja a másikat.De ez egy külön naaagy téma.
Egyértelmű, hogy kolerikus énem megnyilatkozásai eleve megmérő erőként szolgálnak... szoktam is mondani az ügyfeleimnek, hogy nem azért jött hozzám, hogy barátkozzunk, hanem hogy segítsek megkeresni neki az elakadásának az okát.Ez meg ugye nyalogatva nem megy!
Szóval vissza a házasság témához.Nem úgy gondolom, hogy ha valakit megismerek, és nem vesz el azonnal feleségül az gáz.Sőt, ellenkezőleg.A párkeresés sok tapasztalattal jár, akár sok partnert is jelent.Egy éjszakás, sok éjszakás...., bármi.Kinek mi fér bele a keresésbe!
Én elfogadom az átmenetileg szélsőséges helyzeteket, ha az azt a célt szolgálja, hogy az értékrend csiszolódjon, vagyis hogy az ember be tudjon állni középre.Mondjuk a 21-28 év közti életszakasz ezt a keresést szolgálja./hetes ciklus/
Mindenkinek jó lenne megismerni a határait, és nem mindig elég a dolgokat "elvileg" érteni, kell a tapasztalás.Egyszer az életben el lehet lopni egy csokit, hogy érezze az ember, hogy jól esik-e úgy megenni.
Jó, nem kell megölni egy embert ahhoz, hogy tudjam, nem érzem tőle jól magam...:o)elég az életben egy-egy olyan határt átlépni, ami megtanítja a saját határainkat.Nem jó félelemből határt megtartani, néha bele kell menni a dolgokból, hogy a tapasztalat alapján meggyőződés legyen...
De én arra is gondolok, hogy a keresgélés arról is szól, hogy közben kikristályosodik az, hogy kit keresek.Nem tudod elképzelni, hogy erről mennyi embernek fogalma sincs.Sok ember magával sincs tisztában, akkor hogy lenne az tiszta, hogy kit keres társnak.És akkor kiköt valaki valaki mellett, huhh, ez is megvan, nem vagyok egyedül.
Telnek a hónapok, évek, és a kapcsolat nem az egymás megismeréséről szól, hanem a lapításról.
És ha felmerül a házasság kérdése, akkor előjönnek a kikerülő állítások sora: "nekem nem fontos a papír", "minek rontsuk el, ha így is működik", "aki megházasodik, elromlik a kapcsolat" stb., stb.
Én azt tapasztalom, hogy aki a megismerés 1, 2, 3-ik évében nem tudja kimondani, hogy :döntöttem, nem keresek tovább, házasodjunk össze, az nem biztos abban, hogy a másik az, akit keres.
Legalábbis van valami fenntartás, feltétel a szeretethez.
Az a tapasztalatom, hogy az ötödik évre már komoly konfliktus van a "nem döntés" mögött.
Ha itt helyrekerül, átértékelődik a probléma, akkor van esély egy házasságra.
A hetedik évben jellemzően már nem az érzelmek, hanem a konvenciók irányítják a házasság létrejöttét, ezért a legtöbbször ezek a későn kötött házasságok hamarabb szétmennek, mint a hamarabb kötöttek.
Amikor azt írtam: ne rizsázzatok, házasodjatok, vagy keressetek tovább, akkor arra céloztam, hogy ha valaki nem akarja elvenni a partnerét, vagy a partner nem akarja kimondani az "igen"-t, akkor érdemes elgondolkodni, hogy mi hiányzik a kapcsolatból, és ha az nem tehető bele, de nekem az elengedhetetlenül fontos a kapcsolatban, akkor tovább kéne keresni.Hogy mindkét fél lehetőséget kapjon arra, hogy boldog legyen.Legyen keresgélés, hogy legyen megtalálás!
Nem kell alkut kötni, mindenkinek ugyanannyi joga van ahhoz, hogy boldog legyen!
Természetesen tiszteletben tartom, hogy van 1%, akit mindez nem érint, és "egyéb"okból nem házasodik, de a saját szakmai és magánéleti tapasztalatom az, amit leírtam.
Négyszemközt mindenki bevallja azt hogy mi az, ami miatt nem fogja kimondani a boldogító igent, hogy az számára mért nem lenne boldogító.
Az egyik legjellemzőbb a szex hiánya.Vagyis, hogy a fizikai vonzás nem volt, és nincs is meg a kapcsolatban, nem kívánja a másikat.De ez egy külön naaagy téma.
2011. április 6., szerda
Minek a házasság? anélkül nem jó?
A házasság szerintem sem gyűrű, papír és nászút.Ezek a lényegtelen dolgok.
A házasságkötés szerintem egy gesztus egymás felé, egy döntés, hogy nem keresünk tovább... és mindezt ünnepélyes formában tesszük.Megünnepeljük a szeretteinkkel, és ennyi.
Ez nem olyan nagy dolog, hogy el kelljen utasítani.
A baj ott kezdődik, amikor ennek az ünnepnek elvész a lényege, és kényszeressé, anyagiassá, magamutogatóvá válik.Vagyis személytelenné...
Én kétszer házasodtam, és mindkétszer pont ennyiről volt szó, megünnepeltük a döntésünket.
A házasság az, aminek gondoljuk.Ha rossznak, mert lám mennyien elválnak akkor elutasítjuk.Én csak az öröm részét látom, nekem ennyit jelent.
De szakmámból kifolyólag lehetőségem van megkérdezni az embereket arról, hogy miért nem házasodnak össze?12 év alatt nem akadt egy ember sem, aki nem ismerte volna be, hogy: vagy nem biztos abban hogy a megfelelő emberrel van, vagy hogy a partnere nem akarja megkérni a kezét. Mindenesetre a házasság, mint "végleges" dolog akkor ügy, ha valakinek az elköteleződés megkötést jelent.
A házasság, mint gesztus nem jelenti azt, hogy biztos hogy jó lesz.
Csak azt hogy belevágunk valamibe, hogy vállaljuk egymást.De az is biztos, hogy az együttélések 70 százaléka szétmegy, míg a házasságoknak a negyvenöt százaléka, vagyis az embereknek igenis számít a vállalás, az adott szó.
Én azzal a lelki sérüléssel találkozom gyakran, amit az együttélés kényelme, gazdasági közössége okoz...és mindezzel járó nem-vállalás.
Négyszemközt mindenki felvállalja, beismeri, hogy mi az ami nem elég jó ahhoz, hogy hozzámenjen a másikhoz, vagy hogy megkérje a kezét...
De természetesen kivétel erősíti a szabályt, és remélem nem minden esetben van így, és van, akinek a lelkében megköttetett vállalás valódi.
Mindenesetre kívánom, hogy így legyen!
A házasságkötés szerintem egy gesztus egymás felé, egy döntés, hogy nem keresünk tovább... és mindezt ünnepélyes formában tesszük.Megünnepeljük a szeretteinkkel, és ennyi.
Ez nem olyan nagy dolog, hogy el kelljen utasítani.
A baj ott kezdődik, amikor ennek az ünnepnek elvész a lényege, és kényszeressé, anyagiassá, magamutogatóvá válik.Vagyis személytelenné...
Én kétszer házasodtam, és mindkétszer pont ennyiről volt szó, megünnepeltük a döntésünket.
A házasság az, aminek gondoljuk.Ha rossznak, mert lám mennyien elválnak akkor elutasítjuk.Én csak az öröm részét látom, nekem ennyit jelent.
De szakmámból kifolyólag lehetőségem van megkérdezni az embereket arról, hogy miért nem házasodnak össze?12 év alatt nem akadt egy ember sem, aki nem ismerte volna be, hogy: vagy nem biztos abban hogy a megfelelő emberrel van, vagy hogy a partnere nem akarja megkérni a kezét. Mindenesetre a házasság, mint "végleges" dolog akkor ügy, ha valakinek az elköteleződés megkötést jelent.
A házasság, mint gesztus nem jelenti azt, hogy biztos hogy jó lesz.
Csak azt hogy belevágunk valamibe, hogy vállaljuk egymást.De az is biztos, hogy az együttélések 70 százaléka szétmegy, míg a házasságoknak a negyvenöt százaléka, vagyis az embereknek igenis számít a vállalás, az adott szó.
Én azzal a lelki sérüléssel találkozom gyakran, amit az együttélés kényelme, gazdasági közössége okoz...és mindezzel járó nem-vállalás.
Négyszemközt mindenki felvállalja, beismeri, hogy mi az ami nem elég jó ahhoz, hogy hozzámenjen a másikhoz, vagy hogy megkérje a kezét...
De természetesen kivétel erősíti a szabályt, és remélem nem minden esetben van így, és van, akinek a lelkében megköttetett vállalás valódi.
Mindenesetre kívánom, hogy így legyen!
2011. április 5., kedd
Döntés: házasság?
Az egyik legnehezebb dolog megtalálni az egyensúlyt két embernek, hogy nagyjából azonos időben érezzék felkészültnek magukat a döntésre, "megfelelő-e" a kapcsolat a házasságra.
Amikor megkérdezek egy férfit, hogy van-e partnere, és azt mondja hogy három éve együtt él valakivel, az automatikus továbbkérdezésem az, hogy el akarja-e venni a nőt feleségül?Múltkor egy pasi azt válaszolta egy ilyen kérdésre, hogy: ha így jól működik, miért rontsuk el?
Na itt már mellébeszélés van.Miért? Mert amikor az ember szerelmes, vagyis annyira vonzódik a másikhoz, hogy a hibáin felülemelkedve hozzá akar tartozni, akkor HOZZÁ AKAR TARTOZNI! Nincs mese!
Ugyanez van a gyerekvállalással.Ha bármelyik fél halogat, hogy majd ekkor meg akkor, meg tervezzük be, akkor már valaki gondolkodik!Pedig nincs min gondolkodni.
Nincs ideális helyzet, amire várni kéne az érzelmeken, az ösztönökön és az odatartozás vágyán kívül!
Miért fél valaki a házasságtól?
Mert az egy döntés, hogy: nem keresek tovább, döntöttem, Te kellesz Bébi!Tudni kéne hogy mi alapján vagyunk képesek dönteni.Van-e belső útmutató?
Ha ezt a döntést nem "vágyja" valaki meghozni, akkor még nem biztos abban, hogy a másik az "igazi", vagyis még keres.
Ennyire egyszerű.
Az élet nem annyira bonyolult, mint amennyire mi bonyolítjuk.Nekem sokan mondják, ügyfelek, hogy: Márti, ez egy nagyon bonyolult sztori, ehhez el kéne mesélnem eztmegezt, hogy megértsd...
Én meg meg szoktam állítani a mesélést, mert ez mind a bal agyfélteke szüleménye.
A RIZSA!
A "bonyolult helyzet" fogalma a halogatás a döntésre.Például amikor az ember szeretői státuszban van, és várja, hogy a vágyott férfi, vagy nő döntsön.A huszas éveinkben még lehet hogy tapasztalatlanok vagyunk, mert nem érezzük a szempontokat, hogy mit is keresünk, mi a fontos.
Ezért lehet, hogy tapasztalatlanságból elszalasztódik az egyik "IGAZI"
Mert abból is több van ám!Nincs egy nagy Ő. De vannak Nagy Ő-k.
Sőt!Ha elszalasztjuk az "Igazit", akkor tudattalanul keresünk egy hasonlót.
Akivel ugyanaz a tanulni való, ugyanazt a hatást váltja ki.Hasonló karmikus feladattal lát el.Mert ez a lényeg.
Nincs jó döntés, és rossz döntés. Csak döntés van!
Rövidebb út van, vagy hosszabb út, amin keresztül el kell jutni valahová.De nem biztos, hogy a legrövidebb út a legjobb.Nem kell biztosíték, hogy biztos hogy jól döntünk-e.Csak maga a döntés fontos, és az azon keresztüli tapasztalás.Utólag lehet rágódni, hogy a fenébe, mért nem a másik utat választottam!
Felesleges.Ha könnyű lenne dönteni, akkor mindig helyesen dönthetnénk, és az marha unalmas lenne.Mert nem fejlődnénk.
Szóval a konklúzió: ne rizsázzatok, házasodjatok, vagy keressetek tovább!
Amúgy a döntés képtelenség a kineziológia módszerével megoldható!
Amikor megkérdezek egy férfit, hogy van-e partnere, és azt mondja hogy három éve együtt él valakivel, az automatikus továbbkérdezésem az, hogy el akarja-e venni a nőt feleségül?Múltkor egy pasi azt válaszolta egy ilyen kérdésre, hogy: ha így jól működik, miért rontsuk el?
Na itt már mellébeszélés van.Miért? Mert amikor az ember szerelmes, vagyis annyira vonzódik a másikhoz, hogy a hibáin felülemelkedve hozzá akar tartozni, akkor HOZZÁ AKAR TARTOZNI! Nincs mese!
Ugyanez van a gyerekvállalással.Ha bármelyik fél halogat, hogy majd ekkor meg akkor, meg tervezzük be, akkor már valaki gondolkodik!Pedig nincs min gondolkodni.
Nincs ideális helyzet, amire várni kéne az érzelmeken, az ösztönökön és az odatartozás vágyán kívül!
Miért fél valaki a házasságtól?
Mert az egy döntés, hogy: nem keresek tovább, döntöttem, Te kellesz Bébi!Tudni kéne hogy mi alapján vagyunk képesek dönteni.Van-e belső útmutató?
Ha ezt a döntést nem "vágyja" valaki meghozni, akkor még nem biztos abban, hogy a másik az "igazi", vagyis még keres.
Ennyire egyszerű.
Az élet nem annyira bonyolult, mint amennyire mi bonyolítjuk.Nekem sokan mondják, ügyfelek, hogy: Márti, ez egy nagyon bonyolult sztori, ehhez el kéne mesélnem eztmegezt, hogy megértsd...
Én meg meg szoktam állítani a mesélést, mert ez mind a bal agyfélteke szüleménye.
A RIZSA!
A "bonyolult helyzet" fogalma a halogatás a döntésre.Például amikor az ember szeretői státuszban van, és várja, hogy a vágyott férfi, vagy nő döntsön.A huszas éveinkben még lehet hogy tapasztalatlanok vagyunk, mert nem érezzük a szempontokat, hogy mit is keresünk, mi a fontos.
Ezért lehet, hogy tapasztalatlanságból elszalasztódik az egyik "IGAZI"
Mert abból is több van ám!Nincs egy nagy Ő. De vannak Nagy Ő-k.
Sőt!Ha elszalasztjuk az "Igazit", akkor tudattalanul keresünk egy hasonlót.
Akivel ugyanaz a tanulni való, ugyanazt a hatást váltja ki.Hasonló karmikus feladattal lát el.Mert ez a lényeg.
Nincs jó döntés, és rossz döntés. Csak döntés van!
Rövidebb út van, vagy hosszabb út, amin keresztül el kell jutni valahová.De nem biztos, hogy a legrövidebb út a legjobb.Nem kell biztosíték, hogy biztos hogy jól döntünk-e.Csak maga a döntés fontos, és az azon keresztüli tapasztalás.Utólag lehet rágódni, hogy a fenébe, mért nem a másik utat választottam!
Felesleges.Ha könnyű lenne dönteni, akkor mindig helyesen dönthetnénk, és az marha unalmas lenne.Mert nem fejlődnénk.
Szóval a konklúzió: ne rizsázzatok, házasodjatok, vagy keressetek tovább!
Amúgy a döntés képtelenség a kineziológia módszerével megoldható!
2011. március 26., szombat
Tanyáztam!
A szó szoros értelemben megnéztem közelebbről a földet.Esik ez a drága eső.Először rohadt esőt írtam, aztán meggondoltam magam.Ha itt sokat sértegetem, nyárra én többet sírok, mint a természet.
Minden alkalommal, amikor elesem, elcsúszom, vagyis eltanyázom, valóban elesettnek érzem magam.Biztos feljön egy rossz érzés, amivel amúgy nem foglalkoznék.
A fenébe, még erre is szükség van!
Szóval ott a földön, a sárban dagonyászva válik csak természetessé, hogy elfogadjam a segítséget.
Ez a "padlót fogtam" állapot.De mondhatom azt is, hogy le kell menni kutyába ahhoz, hogy eldöntsük fel akarunk-e állni, és ki akarunk-e jönni a bajból....
Hidd el, mindenkinek megvan az a pont az életében, ahonnan egyértelművé válik, hogy a problémás helyzetéből fel kell állnia.Mindenkinek máshol van az a pont.Az ember gyakran annyira összehúzza a nadrágszíjat, hogy lelassul, és a végletekig húzza össze, össze, össze.Csak ne kelljen változtatni semmin!
Persze, ha a padlóra esésre koncentrálunk, vagy csak szidjuk a padlót, mert azt hisszük, hogy az a bajunk, mert mondjuk csúszott, akkor az nem mozdít előre!Csak ha távolabbi fókuszból tudjuk megnézni a problémás helyzetet, akkor leljük meg a megoldást.
Egyszer járt nálam egy nő, akinek rosszindulatú daganat miatt levették a mellét, és azzal fordult hozzám, hogy segítsek feldolgozni, mert nem tudja elfogadni, hogy ennek kellett történnie.Ahogy a kineziológia mondja: úgy érzi, NINCS VÁLASZTÁSA!Akaratán kívül történtek a dolgok!
Valóban szörnyű érzés már maga a beavatkozás is, de minden "csonkolás" egy darab elvesztése testileg-lelkileg.
Érdekes volt kideríteni, hogy az élete a nőnek a betegsége előtt már romokban hevert, nem állt szóba az apjával, a lánya hazudozott, és nem tisztelte, a férjét már nem tudta férfiként kezelni, és ami a munkáját illeti, gályázott semmi pénzért éjjel-nappal.A műtét után rájött, hogy rendezni akarja az apjával a kapcsolatát, a lánya hozzáállása is megváltozott, ragaszkodóbb lett, újból egymásba szerettek a férjével, és egy sokkal könnyebb állást talált az előzőnél.
Ez így leírva nagyon szájbarágós, meg egyértelmű, de amíg rá nem világítottam ebből az aspektusból, hogy mit "nyert" a betegség következtében, addig a nőnek ez nem rakódott össze a fejében!
Nehéz felfogni, de ennek a nőnek erre a veszteségre volt szüksége, hogy abból a patthelyzetből kijöjjön.
Megkérdeztem szájbarágósan: ha nincs ez a betegség, magától felvállalta volna-e valaha is, hogy változtat az életén? hát nem!Akkor kellett a műtét?
Mindenkinek máshol van a lent.
Szóval, ha csak elcsúszom, és megütöm a bokám, az is egy szerethető helyzet, ha lehetőséget ad egy kis felismerésre.Amikor az ember elesett, jóljön a segítség.Nem vagyok egyedül!!van aki segít felállni!
Kérdés, hogy tudok-e segítséget kérni, vagy a felajánlott segítséget el tudom-e fogadni?
Vagy kell-e mélyebbre menni?
Minden alkalommal, amikor elesem, elcsúszom, vagyis eltanyázom, valóban elesettnek érzem magam.Biztos feljön egy rossz érzés, amivel amúgy nem foglalkoznék.
A fenébe, még erre is szükség van!
Szóval ott a földön, a sárban dagonyászva válik csak természetessé, hogy elfogadjam a segítséget.
Ez a "padlót fogtam" állapot.De mondhatom azt is, hogy le kell menni kutyába ahhoz, hogy eldöntsük fel akarunk-e állni, és ki akarunk-e jönni a bajból....
Hidd el, mindenkinek megvan az a pont az életében, ahonnan egyértelművé válik, hogy a problémás helyzetéből fel kell állnia.Mindenkinek máshol van az a pont.Az ember gyakran annyira összehúzza a nadrágszíjat, hogy lelassul, és a végletekig húzza össze, össze, össze.Csak ne kelljen változtatni semmin!
Persze, ha a padlóra esésre koncentrálunk, vagy csak szidjuk a padlót, mert azt hisszük, hogy az a bajunk, mert mondjuk csúszott, akkor az nem mozdít előre!Csak ha távolabbi fókuszból tudjuk megnézni a problémás helyzetet, akkor leljük meg a megoldást.
Egyszer járt nálam egy nő, akinek rosszindulatú daganat miatt levették a mellét, és azzal fordult hozzám, hogy segítsek feldolgozni, mert nem tudja elfogadni, hogy ennek kellett történnie.Ahogy a kineziológia mondja: úgy érzi, NINCS VÁLASZTÁSA!Akaratán kívül történtek a dolgok!
Valóban szörnyű érzés már maga a beavatkozás is, de minden "csonkolás" egy darab elvesztése testileg-lelkileg.
Érdekes volt kideríteni, hogy az élete a nőnek a betegsége előtt már romokban hevert, nem állt szóba az apjával, a lánya hazudozott, és nem tisztelte, a férjét már nem tudta férfiként kezelni, és ami a munkáját illeti, gályázott semmi pénzért éjjel-nappal.A műtét után rájött, hogy rendezni akarja az apjával a kapcsolatát, a lánya hozzáállása is megváltozott, ragaszkodóbb lett, újból egymásba szerettek a férjével, és egy sokkal könnyebb állást talált az előzőnél.
Ez így leírva nagyon szájbarágós, meg egyértelmű, de amíg rá nem világítottam ebből az aspektusból, hogy mit "nyert" a betegség következtében, addig a nőnek ez nem rakódott össze a fejében!
Nehéz felfogni, de ennek a nőnek erre a veszteségre volt szüksége, hogy abból a patthelyzetből kijöjjön.
Megkérdeztem szájbarágósan: ha nincs ez a betegség, magától felvállalta volna-e valaha is, hogy változtat az életén? hát nem!Akkor kellett a műtét?
Mindenkinek máshol van a lent.
Szóval, ha csak elcsúszom, és megütöm a bokám, az is egy szerethető helyzet, ha lehetőséget ad egy kis felismerésre.Amikor az ember elesett, jóljön a segítség.Nem vagyok egyedül!!van aki segít felállni!
Kérdés, hogy tudok-e segítséget kérni, vagy a felajánlott segítséget el tudom-e fogadni?
Vagy kell-e mélyebbre menni?
2011. március 3., csütörtök
Az igazságtalanság csak látszat!
Mindannyian beépített igazságosztó szérummal élünk.
Én is!
Akkor van baj, ha ez az igazságérzet egyoldalú.
Mert hogy minimum két igazság van, vagy ahányan részt vesznek egy helyzetben.
Én is!
Akkor van baj, ha ez az igazságérzet egyoldalú.
Mert hogy minimum két igazság van, vagy ahányan részt vesznek egy helyzetben.
Történik valami, egy tragédia, egy szerencsétlenség, egy kudarc, egy csalódás, bármi.
Az azonnali igazságérzet-fröccs feltör:ez nem igazság! ezt nem érdemeltem meg!
Nagyon nehéz ilyenkor félretenni ezt az érzést.
Ha sikerül, azt nevezem én másként gondolkodásnak.
Gondol-KÓD!
Én úgy szoktam továbblépni, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy az, ami történt, mihez segít hozzá? Mire ad lehetőséget? Mert semmi nem történik véletlenül.
Vagy ha mégis, az sem véletlenül van! /Kisstibi és Strauss után szabadon…/
Vagy ha mégis, az sem véletlenül van! /Kisstibi és Strauss után szabadon…/
Vagyis: minden valamire való.
Aki tarózik, az ismeri az Uroboros kígyó szimbólumát:minden végben ott a kezdet, és minden kezdetben ott a vég,
Aki tarózik, az ismeri az Uroboros kígyó szimbólumát:minden végben ott a kezdet, és minden kezdetben ott a vég,
Egy nő azzal járt egyszer nálam, hogy miután meghalt a férje, kiderült hogy a férj többször is megcsalta őt. Bár a férfi sok éve halott, a nő nem tud ezen az információn túljutni.
Azóta ebbe van belebetegedve.
Mi a fontos ebben? Hogy a férfi megcsalta a nőt? Nem. Sosem a felszínnel kell foglalkozni, mert a lényeg nem ott van, hanem lejjebb.
Azóta ebbe van belebetegedve.
Mi a fontos ebben? Hogy a férfi megcsalta a nőt? Nem. Sosem a felszínnel kell foglalkozni, mert a lényeg nem ott van, hanem lejjebb.
Az, hogy a hiányérzet a férfiban és a nőben mióta volt meg a negyven év alatt?
A hölgy válasza: már az esküvőn tudta, hogy nem kéne ehhez a férfihez hozzámennie!?
Akkor mi is a probléma? Hogy negyven éve egy olyan házasságban élt és rendelődött alá a másiknak, ahol se szerelem, se szeretet, se szex nem működött.
Szóval adott egy kéretlen áldozathozatal: becsülettel kiállni egy ember mellett, hátha ez értékessé tesz.
Szóval adott egy kéretlen áldozathozatal: becsülettel kiállni egy ember mellett, hátha ez értékessé tesz.
Ebben a hitben ad magának az ember egy szerepet, ami élteti: a gyerekek miatt kell vállalni a boldogtalanságot.
Hogy a gyerekek boldogok lehessenek! Jó kis paradoxon! blablabla...Pedig hányan használják fel ezt a gyerekpajzsot a világ felé. Persze mindez hiteltelen a gyerek számára.A gyerek ezt nem kérte!
Hogy a gyerekek boldogok lehessenek! Jó kis paradoxon! blablabla...Pedig hányan használják fel ezt a gyerekpajzsot a világ felé. Persze mindez hiteltelen a gyerek számára.A gyerek ezt nem kérte!
Akkor, amikor a gyerekek kirepülnek, egyedül marad mindenki a boldogtalanságával.
Főleg, ha kiderül, hogy a másik nem volt boldogtalan, igenis kereste a boldogságot…akárhogy is...
Ha senki nem áll fel, hogy elmondja: boldogtalanok vagyunk együtt, engedjük el egymást, akkor mindketten okkal maradnak a kapcsolatban.
Mindketten kapnak valamit! Ezt bárkinél meg tudom mondani, egy kis sztorizás után, hogy mit kap!
Megkérdeztem, mit is?
Válasz: a férfi kapott egy ingyen cselédet, aki mos, főz, takarít, gyermeket nevel.
Mindketten kapnak valamit! Ezt bárkinél meg tudom mondani, egy kis sztorizás után, hogy mit kap!
Megkérdeztem, mit is?
Válasz: a férfi kapott egy ingyen cselédet, aki mos, főz, takarít, gyermeket nevel.
Mit kapott a nő? Egy indokot arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalni a saját boldogságáért...
Ez nem az én hibám! Mindenért a másik a hibás, mindent a másikra lehet fogni.
Ez nem az én hibám! Mindenért a másik a hibás, mindent a másikra lehet fogni.
Erre amúgy is hajlamosak vagyunk: a gyerekek miatt nem tanulhattam tovább, a férjem miatt nem járhattam táncolni, mert féltékeny volt, anyámék nem engedtek hozzá ahhoz, akit igazán szerettem…. Nem volt pénzünk erremegarra… Szóval kell a takaró, kell az indok.
A taróban a hatos nagy arkánum jelentése: válaszd a nehezebbet!
Nagyon nehéz felvállalni, hogy minden úgy történik ahogy hagyom, hogy történjen.
Van választásom!Mert Én írom az életem!
És ti a tiéteket!
Ti mit hagytok?
2011. február 15., kedd
rózsa? Pavlovi reflex? RÓÓZSAA!!!
Sok indulatot kavar a Valentin nap.
Nem magyar ünnep, meg mesterségesen gyártott, megígymegúgy...
Nekem semmi kötődésem ehhez a szokáshoz, és én is inkább hajlok arra, hogy nem hozzám tartozik.
Épp ezért nincs ezzel semmi elvárásom.
Tegnap, eme jeles ünnepen hazaértünk lánykámmal este, és egy szál vörös rózsával állt férjecském az ajtóban! Nagyon jó érzés volt, meg is hatódtam.Pláne, hogy Lili is kapott egy rózsaszínt...
De miért volt ez ekkora élmény?
Főleg, ha hozzáteszem, hogy a vágott virágot nem szeretem, mert mindig az jut róla eszembe, hogy haldokló élet.Szóval a megfejtés a két agyfélteke munkájában rejlik.
Két oldalon állunk, férfi és nő.A férfiak a bal agyféltekés gondolkodásukkal leginkább abból indulnak ki "gyakorlaiasan", hogy virágot viszek a nőnek.
A nő a maga jobb agyféltekéjével, az ösztönösségével, kreativitásával, szimbólumfejtő képességével nem is látja a virágot.
Csak ez megy be: SZERET! Ennyi a lényeg.
Pont ezért nehéz a két oldalnak megértenie egymást, mert más agyfélteke "súg".
Amikor egy kineziológia tanfolyamon ültem, ahol Daniel Whiteside erről beszélt a szexualitás kapcsán, nagyon szemléletesen úgy "parodizálta" ezt a virágos helyzetet, hogy a nő a jobb agyféltekés gondolkodásával azt várja, hogy a férfi bizonygassa hogy szereti, a férfi meg a logikus bal agyféltekéjével azt mondja, hogy minek bizonygassam, hiszen itt vagyok veled!
Szóval fiúk-lányok! nem az ünnepen van a hangsúly, hanem a gesztuson, amivel mindig teszünk egy kicsit a kapcsolatba.
Hogy időközönként küldünk egy üzenetet a másiknak, egy jelzést, egy kis energiacsomagot, pici figyelmet, amivel tápláljuk a kapcsolatot.
Munkát, energiát mindenbe kell tenni...legfőképp a féltett kincsünkbe, az emberi kapcsolatainkba.
De valóban nem kell ezt Valentin napnak nevezni... ez csak egy lehetőség, egy pavlovi reflex, ha másképp nem megy.Egy telefonba beállított pittyentés.Ennyi!
Kell a rózsa!
Én be tudom fogadni ezt az üzenetet, és örülök annak, hogy ezt a férjem is így gondolja..
Nem magyar ünnep, meg mesterségesen gyártott, megígymegúgy...
Nekem semmi kötődésem ehhez a szokáshoz, és én is inkább hajlok arra, hogy nem hozzám tartozik.
Épp ezért nincs ezzel semmi elvárásom.
Tegnap, eme jeles ünnepen hazaértünk lánykámmal este, és egy szál vörös rózsával állt férjecském az ajtóban! Nagyon jó érzés volt, meg is hatódtam.Pláne, hogy Lili is kapott egy rózsaszínt...
De miért volt ez ekkora élmény?
Főleg, ha hozzáteszem, hogy a vágott virágot nem szeretem, mert mindig az jut róla eszembe, hogy haldokló élet.Szóval a megfejtés a két agyfélteke munkájában rejlik.
Két oldalon állunk, férfi és nő.A férfiak a bal agyféltekés gondolkodásukkal leginkább abból indulnak ki "gyakorlaiasan", hogy virágot viszek a nőnek.
A nő a maga jobb agyféltekéjével, az ösztönösségével, kreativitásával, szimbólumfejtő képességével nem is látja a virágot.
Csak ez megy be: SZERET! Ennyi a lényeg.
Pont ezért nehéz a két oldalnak megértenie egymást, mert más agyfélteke "súg".
Amikor egy kineziológia tanfolyamon ültem, ahol Daniel Whiteside erről beszélt a szexualitás kapcsán, nagyon szemléletesen úgy "parodizálta" ezt a virágos helyzetet, hogy a nő a jobb agyféltekés gondolkodásával azt várja, hogy a férfi bizonygassa hogy szereti, a férfi meg a logikus bal agyféltekéjével azt mondja, hogy minek bizonygassam, hiszen itt vagyok veled!
Szóval fiúk-lányok! nem az ünnepen van a hangsúly, hanem a gesztuson, amivel mindig teszünk egy kicsit a kapcsolatba.
Hogy időközönként küldünk egy üzenetet a másiknak, egy jelzést, egy kis energiacsomagot, pici figyelmet, amivel tápláljuk a kapcsolatot.
Munkát, energiát mindenbe kell tenni...legfőképp a féltett kincsünkbe, az emberi kapcsolatainkba.
De valóban nem kell ezt Valentin napnak nevezni... ez csak egy lehetőség, egy pavlovi reflex, ha másképp nem megy.Egy telefonba beállított pittyentés.Ennyi!
Kell a rózsa!
Én be tudom fogadni ezt az üzenetet, és örülök annak, hogy ezt a férjem is így gondolja..
2011. február 3., csütörtök
Van választásod?
Én egy rohadt lusta és kényelmes nőszemély vagyok úgy általában....
Tele vagyok szokásokkal, bizonyos komfortérzettel...
És erre rátesz még az a vízöntős-ikrekes öntörvényűségem is.
Mégis, sokszor megerőltettem magam, ha az élet úgy hozta.
Mert AKARNI is nagyon tudok!
-Festettem már tájképet Tati barátnőmmel kocsmafalra este 11-től reggel hatig egy pallóról, amit egy óriás schnautzer kutya őrzött amíg a tulaj vissza nem jött az éppen szülő feleségétől a kórházból...
-Dolgoztam már úgy is, hogy 48 órát ültem a számítógép előtt, hogy kitaláljam hogy működik az a program, aminek nem volt magyar nyelvű könyve, és elvállaltam rá egy rendszeres havi újság szerkesztését....
-Dolgoztam lángossütődében a nyár kellős közepén a balcsiparton rekkenő hőségben, és izgultam, hogy nehogy félre számoljak....
-Volt úgy, hogy nem tudtam hol fogok aludni másnap, de a munkahelyem már megvolt egy Rákóczi téri butikban, ahol kurváknak árultunk "lukas"bugyikat...
Mindig azt gondoltam, hogy az életem majd egyre könnyebb lesz.
De hosszú idő telt el, mire leesett, hogy talán nem erre kell várni, hanem időről-időre be kell vállalni valami nehézséget, ami megerősít.
Ami megadja az ember önbecsülését, azt az érzést, hogy:
Ezt is meg tudtam csinálni, erre is képes voltam!
Ezért is költöztünk tanyára, mert megértettem, hogy ez nap mint nap megmér.
Hó, sár, gyaloglás, hideg, favágás, mind-mind minket szolgál!
Lehet úgy is hozzáállni, hogy de nehéz, meg úgy is hogy megcsináltam.Megcsináltuk!
Nagyon sok ügyfelemnél fordul elő, hogy amikor kiderül, hogy a problémája fennállásáért csakis ő a felelős, akkor azt mondja, hogy nem akar változtatni, mert az túl sok.
Egyszer jött hozzám egy nő azzal, hogy masszírozzam meg a nyakát, mert nagyon fáj neki
Mondtam, hogy itt valami tévedés lesz, mert nem vagyok masszőr, és különben is utálok masszírozni.
De ha már itt van, szívesen megkeresem az életében azokat a problémákat, amikhez "nyakas"' ragaszkodása van.Mondta jó.
Kiderült, hogy eltartja az alkoholista anyját, alkoholista férjét, tizenéves gyerekét, aki lop-csal-hazudik neki, és emellett van egy nős férfi szeretője, aki pontosan meghatározta a kapcsolatuk határait, vagyis heti kétszeri kefélés és ennyi.És persze utálja a munkáját...
Mondtam, hogy sok sebből vérzik az élete, és hogy nem a saját életét éli.
A kinezben ezt úgy mondjuk hogy úgy érzi, nincs választása!
Mondta hogy nincs is, és hiába mondom, hogy helyre tudná tenni az életét, ez annyira sok változtatást igényelne, hogy neki ehhez nincs kedve, viszont nem lehetne inkább hogy mégis megmasszírozzam a nyakát???
Ennyi sok teher elviseléséhez sok erő kell, mégis az ilyen jellegű élethelyzetben lévő emberek mindig azt mondják hogy nincs erejük változtatni.
Holott a legtöbb erő arra kell hogy benne tudjon maradni ebben az életellenes helyzetben!
Tele vagyok szokásokkal, bizonyos komfortérzettel...
És erre rátesz még az a vízöntős-ikrekes öntörvényűségem is.
Mégis, sokszor megerőltettem magam, ha az élet úgy hozta.
Mert AKARNI is nagyon tudok!
-Festettem már tájképet Tati barátnőmmel kocsmafalra este 11-től reggel hatig egy pallóról, amit egy óriás schnautzer kutya őrzött amíg a tulaj vissza nem jött az éppen szülő feleségétől a kórházból...
-Dolgoztam már úgy is, hogy 48 órát ültem a számítógép előtt, hogy kitaláljam hogy működik az a program, aminek nem volt magyar nyelvű könyve, és elvállaltam rá egy rendszeres havi újság szerkesztését....
-Dolgoztam lángossütődében a nyár kellős közepén a balcsiparton rekkenő hőségben, és izgultam, hogy nehogy félre számoljak....
-Volt úgy, hogy nem tudtam hol fogok aludni másnap, de a munkahelyem már megvolt egy Rákóczi téri butikban, ahol kurváknak árultunk "lukas"bugyikat...
Mindig azt gondoltam, hogy az életem majd egyre könnyebb lesz.
De hosszú idő telt el, mire leesett, hogy talán nem erre kell várni, hanem időről-időre be kell vállalni valami nehézséget, ami megerősít.
Ami megadja az ember önbecsülését, azt az érzést, hogy:
Ezt is meg tudtam csinálni, erre is képes voltam!
Ezért is költöztünk tanyára, mert megértettem, hogy ez nap mint nap megmér.
Hó, sár, gyaloglás, hideg, favágás, mind-mind minket szolgál!
Lehet úgy is hozzáállni, hogy de nehéz, meg úgy is hogy megcsináltam.Megcsináltuk!
Nagyon sok ügyfelemnél fordul elő, hogy amikor kiderül, hogy a problémája fennállásáért csakis ő a felelős, akkor azt mondja, hogy nem akar változtatni, mert az túl sok.
Egyszer jött hozzám egy nő azzal, hogy masszírozzam meg a nyakát, mert nagyon fáj neki
Mondtam, hogy itt valami tévedés lesz, mert nem vagyok masszőr, és különben is utálok masszírozni.
De ha már itt van, szívesen megkeresem az életében azokat a problémákat, amikhez "nyakas"' ragaszkodása van.Mondta jó.
Kiderült, hogy eltartja az alkoholista anyját, alkoholista férjét, tizenéves gyerekét, aki lop-csal-hazudik neki, és emellett van egy nős férfi szeretője, aki pontosan meghatározta a kapcsolatuk határait, vagyis heti kétszeri kefélés és ennyi.És persze utálja a munkáját...
Mondtam, hogy sok sebből vérzik az élete, és hogy nem a saját életét éli.
A kinezben ezt úgy mondjuk hogy úgy érzi, nincs választása!
Mondta hogy nincs is, és hiába mondom, hogy helyre tudná tenni az életét, ez annyira sok változtatást igényelne, hogy neki ehhez nincs kedve, viszont nem lehetne inkább hogy mégis megmasszírozzam a nyakát???
Ennyi sok teher elviseléséhez sok erő kell, mégis az ilyen jellegű élethelyzetben lévő emberek mindig azt mondják hogy nincs erejük változtatni.
Holott a legtöbb erő arra kell hogy benne tudjon maradni ebben az életellenes helyzetben!
2011. január 26., szerda
jóslat?vagy javaslat?
Nem szeretem a jóslás szót, mert predesztináló a szó...
A magyar népnek javasasszonyai voltak, akik javasoltak.
Na, ez már jobban hangzik.Javaslat!
Javaslatra pedig szükség van olykor...
Magamnak ritkán szoktam kártyát húzni.A kártya "csak" egy eszköz.
Ha működik az intuíció, akkor nincs szükség eszközre.
És akkor itt a lényeg: honnan lehet tudni, hogy az intuíció, vagy a félelem és a logika kapcsol be egy döntéshelyzetben?
Az intuíció csak akkor működik, amikor nem félünk.
Gondolkodási jellegzetességi terület, vagyis egyszercsak "bejön" egy gondolat, ami bármilyen tartalmú is, nem ejt pánikba, nem kelt félelmet, csak bizonyosságot ad valamiről.Úgy van és kész, segítség az adott helyzetben.
Abban a pillanatban, amikor félünk, nem működik az intuíció.A félelem egy fikció, esetleg prekoncepció.
Mindenesetre a félelem elterel a jelenből a múltba, és a jövőbe, vagyis nem valóságos.
Mindezt meg kell figyelni magamban ahhoz, hogy külön tudjam választani.
Ha nem tudom a két fogalmat külön kezelni, akkor hihetem a félelmeimet intuíciónak.
Na, ez az, ami képes teljesen tévútra terelni!
Sok emberrel találkozom, akinek félelem alapú a gondolkodása, mégis büszke a megérzéseire... ez meg ugye a fentebb írtak miatt nem működik együtt...
Egy ember gondolkodásmódját hamar ki lehet ismerni, ha értjük a védekező rendszerét.
Ezzel foglalkozik az Enneagram módszere... ha tudom, hogy mire kell figyelni egy beszélgetés során, hamar felfedezhető, ki hogyan, és miért "védekezik"/a módszer tanulható a Hajóskapitánytól, azaz tőlem/
Szilveszterkor mégis húztam egy munkára kártyát, hogy elvállaljam-e, mert már éreztem, hogy sokk volt az év, és hát az arcomba vágódott, hogy pihenjek, ne dolgozzak, mert a határán vagyok a megbetegedésnek, hogy vonuljak ki a forgalomból...
És minek akarja az ember tudni a választ, ha úgysem veszi figyelembe?
Szilveszterkor dolgoztam egész éjjel egy rendezvényen, és pár nap múlva elkezdtem berekedni...
és mivel még ez sem volt elég, szép lassan elment a hangom, úgyhogy most már csend-kúrán vagyok...
Az azért vicces, hogy a telefonom ugyanúgy csörög, belesuttogok, hogy nem tudok beszélni, de mivel ezt senki nem hiszi el, elmondja amiért hívott.És senki nem érti, miért nem válaszolok a kérdésekre...?
NNa, ennyi.Remélem tanulságos a helyzetem, mármint hogy nem hallgattam a magamnak adott tarós tanácsra...vagyis, csak akkor kérdezzetek, ha tényleg tudni akarjátok a választ...:o)Én meg csak hallgatok....
A magyar népnek javasasszonyai voltak, akik javasoltak.
Na, ez már jobban hangzik.Javaslat!
Javaslatra pedig szükség van olykor...
Magamnak ritkán szoktam kártyát húzni.A kártya "csak" egy eszköz.
Ha működik az intuíció, akkor nincs szükség eszközre.
És akkor itt a lényeg: honnan lehet tudni, hogy az intuíció, vagy a félelem és a logika kapcsol be egy döntéshelyzetben?
Az intuíció csak akkor működik, amikor nem félünk.
Gondolkodási jellegzetességi terület, vagyis egyszercsak "bejön" egy gondolat, ami bármilyen tartalmú is, nem ejt pánikba, nem kelt félelmet, csak bizonyosságot ad valamiről.Úgy van és kész, segítség az adott helyzetben.
Abban a pillanatban, amikor félünk, nem működik az intuíció.A félelem egy fikció, esetleg prekoncepció.
Mindenesetre a félelem elterel a jelenből a múltba, és a jövőbe, vagyis nem valóságos.
Mindezt meg kell figyelni magamban ahhoz, hogy külön tudjam választani.
Ha nem tudom a két fogalmat külön kezelni, akkor hihetem a félelmeimet intuíciónak.
Na, ez az, ami képes teljesen tévútra terelni!
Sok emberrel találkozom, akinek félelem alapú a gondolkodása, mégis büszke a megérzéseire... ez meg ugye a fentebb írtak miatt nem működik együtt...
Egy ember gondolkodásmódját hamar ki lehet ismerni, ha értjük a védekező rendszerét.
Ezzel foglalkozik az Enneagram módszere... ha tudom, hogy mire kell figyelni egy beszélgetés során, hamar felfedezhető, ki hogyan, és miért "védekezik"/a módszer tanulható a Hajóskapitánytól, azaz tőlem/
Szilveszterkor mégis húztam egy munkára kártyát, hogy elvállaljam-e, mert már éreztem, hogy sokk volt az év, és hát az arcomba vágódott, hogy pihenjek, ne dolgozzak, mert a határán vagyok a megbetegedésnek, hogy vonuljak ki a forgalomból...
És minek akarja az ember tudni a választ, ha úgysem veszi figyelembe?
Szilveszterkor dolgoztam egész éjjel egy rendezvényen, és pár nap múlva elkezdtem berekedni...
és mivel még ez sem volt elég, szép lassan elment a hangom, úgyhogy most már csend-kúrán vagyok...
Az azért vicces, hogy a telefonom ugyanúgy csörög, belesuttogok, hogy nem tudok beszélni, de mivel ezt senki nem hiszi el, elmondja amiért hívott.És senki nem érti, miért nem válaszolok a kérdésekre...?
NNa, ennyi.Remélem tanulságos a helyzetem, mármint hogy nem hallgattam a magamnak adott tarós tanácsra...vagyis, csak akkor kérdezzetek, ha tényleg tudni akarjátok a választ...:o)Én meg csak hallgatok....
2011. január 18., kedd
bölcs lelkek
egyre többször találkozom a babavárás problémájával, vagyis hogy nem akar megfoganni a baba...volt már olyan, hogy az orvos megállapította, hogy olyan összenövések vannak a lányban, hogy az orvos szerint sosem lehet gyermeke, és amikor a lány ebben a hitben élve "félrenézett" a családi baráttal, egyből megfogant a gyermek.Mondjuk úgy, hogy átdiffundált az összenövéseken a baba...
Aztán volt olyan is, ahol húsz év meddő házasság után a férfinak mástól fogant meg gyermeke.A feleségének és neki nem volt semmi fizikai problémája, az orvos szerint egyszerűen "allergiás" volt a petesejt a hímivarsejtre... hát így is lehet fogalmazni....
A kineziológia módszere alkalmas arra, hogy kommunikáljunk a leszületett, pocakban lévő babával, és a még le nem született, nem testet öltött lélekkel....
Sokszor azért szeretnénk gyermeket, hogy értelmet adjon az életünknek.Van aki beismeri, van aki nem.Van aki azért akar gyermeket szülni, mert utálja a munkáját, és nem akar többé a munkahelyén maradni.Van aki egyszerűen boldogtalan, és azt hiszi, a gyermek majd boldoggá teszi.Nem akarják felismerni, hogy ez nagy terhet tesz a még meg nem született baba nyakába.Még le sem született, de már felelős az anyjáért.
Sokszor hallom fiatal nőktől azt a frázist, hogy: én már csak a gyermekeim miatt élek!
Kíváncsi lennék, hányan örülnének annak, ha az anyjuk csak miattuk akarna élni, saját maga miatt nem... ?
Vannak nők, akik szerint ez egy "pozitív áldozat" a részükről, valójában nem tudják valamiért megélni a saját fontosságukat.Pedig, ahogy az anyaság az első három évben valóban egyfajta áldozat a nő részéről, úgy a későbbiekben nem.Csak nehéz visszaállni.Ha már anyává váltunk, túlzott önzésnek hisszük folytatni a saját életünket.Mert már nem merünk magunknak fontosnak lenni... Vagy nem is volt a gyermekvállalás előtt saját életünk...Vigyázat!másoknak megfelelni, mások elvárásai szerint élni:
NEM SAJÁT ÉLET! hanem MÁSOKÉ!
Megtörténik az ellenkezője is: hogy annyira kialakítottuk a komfortot az életünkben, hogy nem akarjuk mindezt feladni.
Egyszer egy sokévi meddőséggel küzdő pár jött el hozzám, ahol az jött ki az oldás során, hogy a mamajelölt fél a szüléssel járó fizikai fájdalomtól.Mindezt át lehet magunkban állítani... ebben az esetben meg is történt, és két hónap múlva meg is fogant a baba...:o)
Ebben a témában még nagyon soKKK van, úgyhogy még majd folytatom....
üdv
a Hajóskapitány
Aztán volt olyan is, ahol húsz év meddő házasság után a férfinak mástól fogant meg gyermeke.A feleségének és neki nem volt semmi fizikai problémája, az orvos szerint egyszerűen "allergiás" volt a petesejt a hímivarsejtre... hát így is lehet fogalmazni....
A kineziológia módszere alkalmas arra, hogy kommunikáljunk a leszületett, pocakban lévő babával, és a még le nem született, nem testet öltött lélekkel....
Sokszor azért szeretnénk gyermeket, hogy értelmet adjon az életünknek.Van aki beismeri, van aki nem.Van aki azért akar gyermeket szülni, mert utálja a munkáját, és nem akar többé a munkahelyén maradni.Van aki egyszerűen boldogtalan, és azt hiszi, a gyermek majd boldoggá teszi.Nem akarják felismerni, hogy ez nagy terhet tesz a még meg nem született baba nyakába.Még le sem született, de már felelős az anyjáért.
Sokszor hallom fiatal nőktől azt a frázist, hogy: én már csak a gyermekeim miatt élek!
Kíváncsi lennék, hányan örülnének annak, ha az anyjuk csak miattuk akarna élni, saját maga miatt nem... ?
Vannak nők, akik szerint ez egy "pozitív áldozat" a részükről, valójában nem tudják valamiért megélni a saját fontosságukat.Pedig, ahogy az anyaság az első három évben valóban egyfajta áldozat a nő részéről, úgy a későbbiekben nem.Csak nehéz visszaállni.Ha már anyává váltunk, túlzott önzésnek hisszük folytatni a saját életünket.Mert már nem merünk magunknak fontosnak lenni... Vagy nem is volt a gyermekvállalás előtt saját életünk...Vigyázat!másoknak megfelelni, mások elvárásai szerint élni:
NEM SAJÁT ÉLET! hanem MÁSOKÉ!
Megtörténik az ellenkezője is: hogy annyira kialakítottuk a komfortot az életünkben, hogy nem akarjuk mindezt feladni.
Egyszer egy sokévi meddőséggel küzdő pár jött el hozzám, ahol az jött ki az oldás során, hogy a mamajelölt fél a szüléssel járó fizikai fájdalomtól.Mindezt át lehet magunkban állítani... ebben az esetben meg is történt, és két hónap múlva meg is fogant a baba...:o)
Ebben a témában még nagyon soKKK van, úgyhogy még majd folytatom....
üdv
a Hajóskapitány
2011. január 11., kedd
Véletlenek vannak?
Egyszer beszélgettünk quimby-s Kiss Tibivel egy kocsmában a véletlenekről, hogy vannak-e? Tibi azt mondta: vannak véletlenek, de azok nem véletlenül vannak.Ez sokszor eszembe szokott jutni, mert nagyon találó szófordulat!Akkor is eszembe jutott, amikor egy Kronobiológia tanfolyamon épp azt vizsgáltuk egy lány adataiból, hogy a születési energetikai adottságait mennyire változtatta meg az, hogy egyszer egy balesetben meghalt, és újraélesztették.A kronóban ki lehet számítani, hogy a szívleállás után hogy változik a személyiség energetikailag...A lány nagyon kevés összéletenergiával született, és több olyan betegséget is diagnosztizáltak nála, amiből az orvosok szerint nem sok esélye volt megérni a harminc évet.
Aztán jött a baleset, amelyben meghalt és újraélesztették.Sokat tett a saját gyógyulásáért, nem hitte el amit az orvosok "jósoltak" neki, és lassan kihozta magát az életveszélyből.A kronó számolás kiderítette, hogy az újraélesztéskor átrendeződött az energetikai terhelhetősége, és az összéletenergiája megduplázódott.
Mindez lehetővé tette, hogy "könnyebben" vészelje át a megpróbáltatásokat, és könnyebben épüljön fel.És hogy egyáltalán felgyógyuljon!Valószínű, hogy ha nincs ez a baleset, a lány már tényleg nem élne!Jó kis paradoxon, mi?
Szóval vannak véletlenek? Igen, vannak, de azok nem véletlenül vannak!:o)
üdv
a Hajóskapitány
Aztán jött a baleset, amelyben meghalt és újraélesztették.Sokat tett a saját gyógyulásáért, nem hitte el amit az orvosok "jósoltak" neki, és lassan kihozta magát az életveszélyből.A kronó számolás kiderítette, hogy az újraélesztéskor átrendeződött az energetikai terhelhetősége, és az összéletenergiája megduplázódott.
Mindez lehetővé tette, hogy "könnyebben" vészelje át a megpróbáltatásokat, és könnyebben épüljön fel.És hogy egyáltalán felgyógyuljon!Valószínű, hogy ha nincs ez a baleset, a lány már tényleg nem élne!Jó kis paradoxon, mi?
Szóval vannak véletlenek? Igen, vannak, de azok nem véletlenül vannak!:o)
üdv
a Hajóskapitány
2011. január 8., szombat
ölelés
Egy idős bácsi járt nálam, akár az apám is lehetett volna.Még az is stimmel, hogy mindkettőjüknek szívproblémáik és cukorbetegségük van.De az egy fontos különbség, hogy az apám sosem fogadta el a tudásomat...segítséget sem kért soha...
Ennek a bácsinak sajnos van még egy súlyosabb betegsége is a tüdejével.
Ahogy mentünk vissza az időben, és feljöttek a megélt élethelyzetek, megkérdeztem, hogy ölelgette puszilgatta-e az édesanyja gyerekkorában? Ez volt a kulcskérdés, amire a bácsi elsírta magát, és mondta hogy sajnos nem.
"És a bácsi kifejezte valaha szavakkal, simogatással a szeretteinek, hogy szereti őket?"
"Á, azt nem kell, tudják ők azt."
"De honnan?"
Tudják ők azt, nem kell mondani...De hát a lányom is ilyen.Ő sem szokta kimutatni az érzéseit.
Ő olyan mint én...."
Szóval például így adódik tovább a viselkedésminta.
Amit nem kaptunk meg mintának, azt nehéz továbbadni....
Üdv
A Hajóskapítány
Ennek a bácsinak sajnos van még egy súlyosabb betegsége is a tüdejével.
Ahogy mentünk vissza az időben, és feljöttek a megélt élethelyzetek, megkérdeztem, hogy ölelgette puszilgatta-e az édesanyja gyerekkorában? Ez volt a kulcskérdés, amire a bácsi elsírta magát, és mondta hogy sajnos nem.
"És a bácsi kifejezte valaha szavakkal, simogatással a szeretteinek, hogy szereti őket?"
"Á, azt nem kell, tudják ők azt."
"De honnan?"
Tudják ők azt, nem kell mondani...De hát a lányom is ilyen.Ő sem szokta kimutatni az érzéseit.
Ő olyan mint én...."
Szóval például így adódik tovább a viselkedésminta.
Amit nem kaptunk meg mintának, azt nehéz továbbadni....
Üdv
A Hajóskapítány
2011. január 6., csütörtök
mutasd meg ki vagy!
Az egyik legjobb megmérettetés a komfort hiánya.
Amikor rájövök arra, hogy mindig az az értékes, amiért megdolgozom.
Ma a férjecskémmel hazahoztunk gyalog 20 liter vizet, mert most nem tudjuk autóval megközelíteni a tanyát.Mindkettőnkön hátizsák, meg csomó cucc, úgyhogy útközben megbeszéltük, hogy otthon kincsként fogunk a vízre tekinteni...:o)
Mit nekünk sör!hülyék lennén sört cipelni!
"hogy tudd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell" mondja Dusán.NNa, nem csak a hőségben érezhető, hanem hidegben is...
Amikor Szatymazra költöztünk a városi kényelemből, elkezdtem életemben először kertészkedni.
Előtte persze kipróbáltam magam ... Csepelen a lakótelepi lakásunk előtti 5 négyzetméteren muskátlit ültetni, de az még nem volt az igazi... de amikor kibújtak az első sárgarépák, sok egyelés, öntözés, gyomlálás után, nna az volt az igazi!
Utána elmenni egy Corába, ránézni a hatalmas répahalomra, egyenesen döbbenetes érzés.
Ugyanígy van az munkámnál is... ha valaki nem fizet, az nem érzi a munkám súlyát.
Mindig mindkét félnek bele kell tenni valamit a közösbe, hogy a munka értékes legyen mindkét fél számára.Adok-kapok.A pénz nagyon jó megmérő erő.
A legtöbb segítő tevékenységet folytató kollégámnak gondja van a pénzkéréssel.
Nekem is volt.Nem akartam pénzéhesnek tűnni, és eleinte büszke voltam arra, hogy nem kérek annyit a munkámért, mint más.
Akkor jöttem rá, hogy tévedek, amikor először kérdezte meg valaki, hogy miért dolgozom ilyen olcsón?
Nem tudok még annyit, mint a másik, aki többet kér?
Vagy amikor a gyógynövényes személyre szabott, általam kevert krém helyett a drága szteroidosat használta valaki? Szóval el kellett gondolkodnom....Mindennek meg van az értéke.Először magamnak kell értékelnem azt amit én beletettem, beleteszek a tudásomba.
Egy termelőtől venni akartam hagymát a szegedi piacon, és alkudni akartam.Azt mondta a fazon, hogy ne tegyem ezt vele, ennek ennyi az ára, nem tudom mennyi munkája volt vele.
És akkor egy kicsit elszégyelltem magam.Oké, tudom, piac meg minden, de mégis...ő tudta hogy mennyi munkát tett bele, és az mennyit ér...
A Hajóskapitány
Amikor rájövök arra, hogy mindig az az értékes, amiért megdolgozom.
Ma a férjecskémmel hazahoztunk gyalog 20 liter vizet, mert most nem tudjuk autóval megközelíteni a tanyát.Mindkettőnkön hátizsák, meg csomó cucc, úgyhogy útközben megbeszéltük, hogy otthon kincsként fogunk a vízre tekinteni...:o)
Mit nekünk sör!hülyék lennén sört cipelni!
"hogy tudd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell" mondja Dusán.NNa, nem csak a hőségben érezhető, hanem hidegben is...
Amikor Szatymazra költöztünk a városi kényelemből, elkezdtem életemben először kertészkedni.
Előtte persze kipróbáltam magam ... Csepelen a lakótelepi lakásunk előtti 5 négyzetméteren muskátlit ültetni, de az még nem volt az igazi... de amikor kibújtak az első sárgarépák, sok egyelés, öntözés, gyomlálás után, nna az volt az igazi!
Utána elmenni egy Corába, ránézni a hatalmas répahalomra, egyenesen döbbenetes érzés.
Ugyanígy van az munkámnál is... ha valaki nem fizet, az nem érzi a munkám súlyát.
Mindig mindkét félnek bele kell tenni valamit a közösbe, hogy a munka értékes legyen mindkét fél számára.Adok-kapok.A pénz nagyon jó megmérő erő.
A legtöbb segítő tevékenységet folytató kollégámnak gondja van a pénzkéréssel.
Nekem is volt.Nem akartam pénzéhesnek tűnni, és eleinte büszke voltam arra, hogy nem kérek annyit a munkámért, mint más.
Akkor jöttem rá, hogy tévedek, amikor először kérdezte meg valaki, hogy miért dolgozom ilyen olcsón?
Nem tudok még annyit, mint a másik, aki többet kér?
Vagy amikor a gyógynövényes személyre szabott, általam kevert krém helyett a drága szteroidosat használta valaki? Szóval el kellett gondolkodnom....Mindennek meg van az értéke.Először magamnak kell értékelnem azt amit én beletettem, beleteszek a tudásomba.
Egy termelőtől venni akartam hagymát a szegedi piacon, és alkudni akartam.Azt mondta a fazon, hogy ne tegyem ezt vele, ennek ennyi az ára, nem tudom mennyi munkája volt vele.
És akkor egy kicsit elszégyelltem magam.Oké, tudom, piac meg minden, de mégis...ő tudta hogy mennyi munkát tett bele, és az mennyit ér...
A Hajóskapitány
2011. január 5., szerda
Vak nénit ne akarjunk átvezetni az úttesten, ha nem kéri!
Szinte minden nap, így ma is kaptam egy olyan telefont, amikor valaki a hozzátartozóját, barátját, rokonát szeretné bejelenteni.
Ezzel kapcsolatosan van egy érdekes megfigyelésem:
az az ember, akit be akarnak jelenteni, az esetek többségében nem jön el.
Hiszen nem érez felelősséget valami olyanért, amit nem ő kért.
Bár már erre nagyon figyelek, mégis előfordul, hogy elfelejtkezem erről, és beírok valakit.
Karácsony után egy kétségbeesett lány jelentette be az édesanyját, aki mély depresszív állapotban van, nem akar élni.Valahogy nem kapcsolt be a vészvillogó, hogy vigyázz Márti, az anyuka nem biztos hogy le akarja tenni a terhét, és időpontot adtam.
Természetesen aznap, pár órával a megbeszélt időpont előtt jött az sms, hogy anyuka rosszabbul van, de különben is ő tudja hogy mi a baja, nem kell hogy egy idegen megmondja neki.
És anyukának igaza van!
Ha nem kért segítséget, akkor ne akarjon neki senki segíteni!
Ezt a hozzátartozóknak nagyon nehéz elfogadni...
De akkor kinek lehet itt segíteni?
A lánynak, akinek meg kell értenie az anyukája állapotát, és tanulni belőle.
Amikor el akarunk valakit "rángatni" egy "segítség-adóhoz", abban van valami okoskodás:
én tudom a tutit helyetted!
Én tudom, hogy neked mi lenne a jó, én tudom mit kellene tenned!
Családfelállítás szempontból lehet ez egy szerepkörből való kiesés.
A lány az anya anyjává válik.Vagyis a nagymama szerepkörét éli.
Ez semmiképp sem jó, az közvetíti, hogy "okosabb vagyok nálad"!
Nem a gyerek dolga letenni az anyja terhét.
Meg lehet kérdezni, hogy: anya, tudok-e segíteni valamiben, sokszor az a maximum, hogy egyszerűen megértjük anyut... kéretlen állásfoglalás nélkül....ezt úgy nevezzük hogy : értő figyelem...
ez nem könnyű!
Az értő figyelem azt adja hogy:figyelek rád, átérzem azt amit most mondasz nekem, és együttérzek veled!
Nagyon nehéz dolog, gyakorolni kell!
Ha mégis megkérdezi a másik hogy: szerinted mit kéne tennem?
Akkor is oda kell figyelni hogy ne vegyük át a döntés felelősségét.Sokkal jobb nyitott kérdésekkel segíteni a másikat rájönni arra, hogy mi lenne a jobb minden résztvevő számára... ezt a gondolkodásmódot tanítja a Mátrix energetika rendszere... mindenkinek ajánlom a figyelmébe!
Ezzel kapcsolatosan van egy érdekes megfigyelésem:
az az ember, akit be akarnak jelenteni, az esetek többségében nem jön el.
Hiszen nem érez felelősséget valami olyanért, amit nem ő kért.
Bár már erre nagyon figyelek, mégis előfordul, hogy elfelejtkezem erről, és beírok valakit.
Karácsony után egy kétségbeesett lány jelentette be az édesanyját, aki mély depresszív állapotban van, nem akar élni.Valahogy nem kapcsolt be a vészvillogó, hogy vigyázz Márti, az anyuka nem biztos hogy le akarja tenni a terhét, és időpontot adtam.
Természetesen aznap, pár órával a megbeszélt időpont előtt jött az sms, hogy anyuka rosszabbul van, de különben is ő tudja hogy mi a baja, nem kell hogy egy idegen megmondja neki.
És anyukának igaza van!
Ha nem kért segítséget, akkor ne akarjon neki senki segíteni!
Ezt a hozzátartozóknak nagyon nehéz elfogadni...
De akkor kinek lehet itt segíteni?
A lánynak, akinek meg kell értenie az anyukája állapotát, és tanulni belőle.
Amikor el akarunk valakit "rángatni" egy "segítség-adóhoz", abban van valami okoskodás:
én tudom a tutit helyetted!
Én tudom, hogy neked mi lenne a jó, én tudom mit kellene tenned!
Családfelállítás szempontból lehet ez egy szerepkörből való kiesés.
A lány az anya anyjává válik.Vagyis a nagymama szerepkörét éli.
Ez semmiképp sem jó, az közvetíti, hogy "okosabb vagyok nálad"!
Nem a gyerek dolga letenni az anyja terhét.
Meg lehet kérdezni, hogy: anya, tudok-e segíteni valamiben, sokszor az a maximum, hogy egyszerűen megértjük anyut... kéretlen állásfoglalás nélkül....ezt úgy nevezzük hogy : értő figyelem...
ez nem könnyű!
Az értő figyelem azt adja hogy:figyelek rád, átérzem azt amit most mondasz nekem, és együttérzek veled!
Nagyon nehéz dolog, gyakorolni kell!
Ha mégis megkérdezi a másik hogy: szerinted mit kéne tennem?
Akkor is oda kell figyelni hogy ne vegyük át a döntés felelősségét.Sokkal jobb nyitott kérdésekkel segíteni a másikat rájönni arra, hogy mi lenne a jobb minden résztvevő számára... ezt a gondolkodásmódot tanítja a Mátrix energetika rendszere... mindenkinek ajánlom a figyelmébe!
Csakúgy, kezdetnek!
2011. január.
Sok-sok történet úszkál a fejemben.10 év, ami az én életemet is folyamatosan változtatta, és amit én változtattam mások életében.Szinte minden nap felmerül bennem, vagy másokban, hogy könyvet kéne írni erről a sok mindenről, de mindig beleütközöm abba, hogy a mások történetei olyan konkrétak, intimek, és így konkrétan nincs jogom hozzá...Nehéz úgy sztorizni, hogy közben mások titkai és az én munkám összekeverednek.
Ezért mostantól azzal próbálkozom, hogy inkább a történetek konklúzióját próbálom közvetíteni, amivel mások is tudnak kezdeni valamit, minél távolabb "hajózva" a konkrétumoktól...aztán majd meglátjuk.
Persze összekeverem a saját életem dolgaival is, aztán lesz belőle valami...
Sok-sok történet úszkál a fejemben.10 év, ami az én életemet is folyamatosan változtatta, és amit én változtattam mások életében.Szinte minden nap felmerül bennem, vagy másokban, hogy könyvet kéne írni erről a sok mindenről, de mindig beleütközöm abba, hogy a mások történetei olyan konkrétak, intimek, és így konkrétan nincs jogom hozzá...Nehéz úgy sztorizni, hogy közben mások titkai és az én munkám összekeverednek.
Ezért mostantól azzal próbálkozom, hogy inkább a történetek konklúzióját próbálom közvetíteni, amivel mások is tudnak kezdeni valamit, minél távolabb "hajózva" a konkrétumoktól...aztán majd meglátjuk.
Persze összekeverem a saját életem dolgaival is, aztán lesz belőle valami...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)