Tanyáztam!

A szó szoros értelemben megnéztem közelebbről a földet.Esik ez a drága eső.Először rohadt esőt írtam, aztán meggondoltam magam.Ha itt sokat sértegetem, nyárra én többet sírok, mint a természet.
Minden alkalommal, amikor elesem, elcsúszom, vagyis eltanyázom, valóban elesettnek érzem magam.Biztos feljön egy rossz érzés, amivel amúgy nem foglalkoznék.
A fenébe, még erre is szükség van!
Szóval ott a földön, a sárban dagonyászva válik csak természetessé, hogy elfogadjam a segítséget.
Ez a "padlót fogtam" állapot.De mondhatom azt is, hogy le kell menni kutyába ahhoz, hogy eldöntsük fel akarunk-e állni, és ki akarunk-e jönni a bajból....

Hidd el, mindenkinek megvan az a pont az életében, ahonnan egyértelművé válik, hogy a problémás helyzetéből fel kell állnia.Mindenkinek máshol van az a pont.Az ember gyakran annyira összehúzza a nadrágszíjat, hogy lelassul, és a végletekig húzza  össze, össze, össze.Csak ne kelljen változtatni semmin!
Persze, ha a padlóra esésre koncentrálunk, vagy csak szidjuk a padlót, mert azt hisszük, hogy az a bajunk, mert mondjuk csúszott, akkor az nem mozdít előre!Csak ha távolabbi fókuszból tudjuk megnézni a problémás helyzetet, akkor leljük meg a megoldást.
Egyszer járt nálam egy nő, akinek rosszindulatú daganat miatt levették a mellét, és azzal fordult hozzám, hogy segítsek feldolgozni, mert nem  tudja elfogadni, hogy ennek kellett történnie.Ahogy a kineziológia mondja: úgy érzi, NINCS VÁLASZTÁSA!Akaratán kívül történtek a dolgok!
Valóban szörnyű érzés már maga a beavatkozás is, de minden "csonkolás" egy darab elvesztése testileg-lelkileg.
Érdekes volt kideríteni, hogy az élete a nőnek a betegsége előtt már romokban hevert, nem állt szóba az apjával, a lánya hazudozott, és nem tisztelte, a férjét már nem tudta férfiként kezelni, és ami a munkáját illeti, gályázott semmi pénzért éjjel-nappal.A műtét után rájött, hogy rendezni akarja az apjával a kapcsolatát, a lánya hozzáállása is megváltozott, ragaszkodóbb lett, újból egymásba szerettek a férjével, és egy sokkal könnyebb állást talált az előzőnél.
Ez így leírva nagyon szájbarágós, meg egyértelmű, de amíg rá nem világítottam ebből az aspektusból, hogy mit "nyert" a betegség következtében, addig a nőnek ez nem rakódott össze a fejében!
Nehéz felfogni, de ennek a nőnek erre a veszteségre volt szüksége, hogy abból a patthelyzetből kijöjjön.
Megkérdeztem szájbarágósan: ha nincs ez a betegség, magától felvállalta volna-e valaha is, hogy változtat az életén? hát nem!Akkor kellett a műtét?
Mindenkinek máshol van a lent.
Szóval, ha csak elcsúszom, és megütöm a bokám, az is egy szerethető helyzet, ha lehetőséget ad egy kis felismerésre.Amikor az ember elesett, jóljön a segítség.Nem vagyok egyedül!!van aki segít felállni!
Kérdés, hogy tudok-e segítséget kérni, vagy a felajánlott segítséget el tudom-e fogadni?
Vagy kell-e mélyebbre menni?