Tanyáztam!

A szó szoros értelemben megnéztem közelebbről a földet.Esik ez a drága eső.Először rohadt esőt írtam, aztán meggondoltam magam.Ha itt sokat sértegetem, nyárra én többet sírok, mint a természet.
Minden alkalommal, amikor elesem, elcsúszom, vagyis eltanyázom, valóban elesettnek érzem magam.Biztos feljön egy rossz érzés, amivel amúgy nem foglalkoznék.
A fenébe, még erre is szükség van!
Szóval ott a földön, a sárban dagonyászva válik csak természetessé, hogy elfogadjam a segítséget.
Ez a "padlót fogtam" állapot.De mondhatom azt is, hogy le kell menni kutyába ahhoz, hogy eldöntsük fel akarunk-e állni, és ki akarunk-e jönni a bajból....

Hidd el, mindenkinek megvan az a pont az életében, ahonnan egyértelművé válik, hogy a problémás helyzetéből fel kell állnia.Mindenkinek máshol van az a pont.Az ember gyakran annyira összehúzza a nadrágszíjat, hogy lelassul, és a végletekig húzza  össze, össze, össze.Csak ne kelljen változtatni semmin!
Persze, ha a padlóra esésre koncentrálunk, vagy csak szidjuk a padlót, mert azt hisszük, hogy az a bajunk, mert mondjuk csúszott, akkor az nem mozdít előre!Csak ha távolabbi fókuszból tudjuk megnézni a problémás helyzetet, akkor leljük meg a megoldást.
Egyszer járt nálam egy nő, akinek rosszindulatú daganat miatt levették a mellét, és azzal fordult hozzám, hogy segítsek feldolgozni, mert nem  tudja elfogadni, hogy ennek kellett történnie.Ahogy a kineziológia mondja: úgy érzi, NINCS VÁLASZTÁSA!Akaratán kívül történtek a dolgok!
Valóban szörnyű érzés már maga a beavatkozás is, de minden "csonkolás" egy darab elvesztése testileg-lelkileg.
Érdekes volt kideríteni, hogy az élete a nőnek a betegsége előtt már romokban hevert, nem állt szóba az apjával, a lánya hazudozott, és nem tisztelte, a férjét már nem tudta férfiként kezelni, és ami a munkáját illeti, gályázott semmi pénzért éjjel-nappal.A műtét után rájött, hogy rendezni akarja az apjával a kapcsolatát, a lánya hozzáállása is megváltozott, ragaszkodóbb lett, újból egymásba szerettek a férjével, és egy sokkal könnyebb állást talált az előzőnél.
Ez így leírva nagyon szájbarágós, meg egyértelmű, de amíg rá nem világítottam ebből az aspektusból, hogy mit "nyert" a betegség következtében, addig a nőnek ez nem rakódott össze a fejében!
Nehéz felfogni, de ennek a nőnek erre a veszteségre volt szüksége, hogy abból a patthelyzetből kijöjjön.
Megkérdeztem szájbarágósan: ha nincs ez a betegség, magától felvállalta volna-e valaha is, hogy változtat az életén? hát nem!Akkor kellett a műtét?
Mindenkinek máshol van a lent.
Szóval, ha csak elcsúszom, és megütöm a bokám, az is egy szerethető helyzet, ha lehetőséget ad egy kis felismerésre.Amikor az ember elesett, jóljön a segítség.Nem vagyok egyedül!!van aki segít felállni!
Kérdés, hogy tudok-e segítséget kérni, vagy a felajánlott segítséget el tudom-e fogadni?
Vagy kell-e mélyebbre menni?

Az igazságtalanság csak látszat!

Mindannyian beépített igazságosztó szérummal élünk.
Én is!
Akkor van baj, ha ez az igazságérzet egyoldalú.
Mert hogy minimum két igazság van, vagy ahányan részt vesznek egy helyzetben.

Történik valami, egy tragédia, egy szerencsétlenség, egy kudarc, egy csalódás, bármi.

Az azonnali igazságérzet-fröccs feltör:ez nem igazság! ezt nem érdemeltem meg!

Nagyon nehéz ilyenkor félretenni ezt az érzést.
Ha sikerül, azt nevezem én másként gondolkodásnak.
Gondol-KÓD!

Én úgy szoktam továbblépni, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy az, ami történt, mihez segít hozzá? Mire ad lehetőséget? Mert semmi nem történik véletlenül.
Vagy ha mégis, az sem véletlenül van! /Kisstibi és Strauss után szabadon…/

Vagyis: minden valamire való.
Aki tarózik, az ismeri az Uroboros kígyó szimbólumát:minden végben ott a kezdet, és minden kezdetben ott a vég,

Egy nő azzal járt egyszer nálam, hogy miután meghalt a férje, kiderült hogy a férj többször is megcsalta őt. Bár a férfi sok éve halott, a nő nem tud ezen az információn túljutni.
Azóta ebbe van belebetegedve.
Mi a fontos ebben? Hogy a férfi megcsalta a nőt? Nem. Sosem a felszínnel kell foglalkozni, mert a lényeg nem ott van, hanem lejjebb.

Az, hogy a hiányérzet a férfiban és a nőben mióta volt meg a negyven év alatt?

A hölgy válasza: már az esküvőn tudta, hogy nem kéne ehhez a férfihez hozzámennie!?

Akkor mi is a probléma? Hogy negyven éve egy olyan házasságban élt és rendelődött alá a másiknak, ahol se szerelem, se szeretet, se szex nem működött.
Szóval adott egy kéretlen áldozathozatal: becsülettel kiállni egy ember mellett, hátha ez értékessé tesz.

Ebben a hitben ad magának az ember egy szerepet, ami élteti: a gyerekek miatt kell vállalni a boldogtalanságot.
Hogy a gyerekek boldogok lehessenek! Jó kis paradoxon! blablabla...Pedig hányan használják fel ezt a gyerekpajzsot a világ felé. Persze mindez hiteltelen a gyerek számára.A gyerek ezt nem kérte!

Akkor, amikor a gyerekek kirepülnek, egyedül marad mindenki a boldogtalanságával.
Főleg, ha kiderül, hogy a másik nem volt boldogtalan, igenis kereste a boldogságot…akárhogy is...

Ha senki nem áll fel, hogy elmondja: boldogtalanok vagyunk együtt, engedjük el egymást, akkor mindketten okkal maradnak a kapcsolatban.
Mindketten kapnak valamit! Ezt bárkinél meg tudom mondani, egy kis sztorizás után, hogy mit kap!
Megkérdeztem, mit is?
Válasz: a férfi kapott egy ingyen cselédet, aki mos, főz, takarít, gyermeket nevel.

Mit kapott a nő? Egy indokot arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalni a saját boldogságáért...
Ez nem az én hibám! Mindenért a másik a hibás, mindent a másikra lehet fogni.

Erre amúgy is hajlamosak vagyunk: a gyerekek miatt nem tanulhattam tovább, a férjem miatt nem járhattam táncolni, mert féltékeny volt, anyámék nem engedtek hozzá ahhoz, akit igazán szerettem…. Nem volt pénzünk erremegarra… Szóval kell a takaró, kell az indok.

A taróban a hatos nagy arkánum jelentése: válaszd a nehezebbet!

Nagyon nehéz felvállalni, hogy minden úgy történik ahogy hagyom, hogy történjen.

Van választásom!
Mert Én írom az életem!
És ti a tiéteket!
Ti mit hagytok?